A tea, a lélek itala
A tea a Camellia sinensis cserje forró vízbe áztatott szárított leveleiből vagy rügyeiből készülő főzet. Teának nevezzük még a szárított gyógynövények, fűszerek vagy gyümölcsök főzetét is.
A teacserjét Kínában, Indiában, Srí Lankán, Tajvanon, Japánban, Nepálban, Ausztráliában és Kenyában termesztik.
A teát hagyományosan négy fő csoportba soroljuk aszerint, hogy a fermentációs folyamat (amikor a tealevelekből hevítéssel eltávolítják a nedvességet) hogyan zajlott le:
- Fehér tea: fiatal levelek, melyek nem oxidálódtak.
- Zöld tea: A zöld teát nem fermentálják. Kínában a tealeveleket forró vaslábasban néhány percig pörkölik, majd asztalokon sodorják. A pörkölést és a sodrást még legalább kétszer megismétlik. Japánban a leveleket 15-20 másodpercig gőzölik egy keverővel ellátott forgó hengerben. A teát ezután szállítószalagon hűtik, ezután ismét felmelegítik és sodorják. A műveletet újabb hevítés és szárítás követheti a második sodrás előtt. A teát végül szárítják.
- Sárga tea (A részlegesen fermentált teák): ide tartozik például az oolung és a pouchong.
- Fekete tea: jelentős mértékű oxidáció. A fermentálás során szinte az összes aromaanyag mennyisége nő, és új vegyületek is képződnek.
A tea legendája és elterjedése
Több legenda szól arról, hogyan is kezdődött a teaivás kultusza: 
Az egyik szerint Gautama Buddha egy napon a kertben meditált, mikor egy tealevél hullott csészéjébe.
A japán monda szerint Darma, a kegyes Buddha-követő, hogy imádkozás alatt a fáradtságot távol tartsa magától, levágta szemhéjait és eldobta. Ebből keletkezett a teacserje, amiben erő lakik és elűzi az álmot.
Ismét más történet szerint i. e. 2737-ben Sen Nung kínai uralkodó forró ivóvizébe utazása közben egy vad teanövényről levelek hullottak. A császár megízlelte a sárgás- barnás italt, megkedvelte ízét és frissítő hatását.
Bármelyik legendát is vesszük alapul, a tényeken nem változtat: A teafogyasztás gyorsan elterjedt, és már időszámításunk előtt 800-ban elkészült az első teáról, ősi teatermesztési és teakészítési módokról szóló könyv.
Európába 1550-ben egy perzsa kereskedő közvetítésével került és hamarosan népszerű lett a gazdag francia és holland rétegek körében. Ahogy a teaimport növekedett, úgy csökkent az ára és egyre szélesebb rétegek számára vált elérhetővé, míg 1675-re az egyszerű élelmiszerboltok polcán is megjelent.
|
A filteres tea
Tősgyökeres brit terméknek tartották a teafiltert, pedig egy New York-i kereskedőnek, Thomas Sullivan-nek és a véletlennek köszönhetjük:
1908 júniusában a teakereskedő Sullivan a szállítmányból kihullott, vagy összetörött leveket apró selyemzacskókba töltötte, és kóstolóként elküldte potenciális vevőinek, akik igencsak furcsán fogadták a küldeményt, nem nagyon tudták mihez is kezdjenek vele. Végül forró vízbe mártogatták a zacskókat, és ezzel megszületett a teafilter fogalma. A korábban szertartásos teafőzés folyamatát ez az apróság hirtelen nagyon egyszerűvé tette, bár sokak szerint szentségtöréssel egyenértékű bűn volt. Meglehet, de ekkor kezdődött a tea tömegcikké válása.
A teaivás kultúrája:
A kínaiak a teáról azt tartották, hogy ápolja és meghosszabbítja az életet, ezért eleinte orvosságként itták. A kínai bölcsek szerint aki a teát issza, annak szelleme tiszta és friss marad, megszabadul a testességtől, a veseköves megbetegedésektől és a fáradtságtól.
A tea kezdetben az uralkodók itala volt, így a teázás és a teakészítés szigorú szabályai bekerültek az udvari etikettbe is. Elsajátítása olyan fontos volt az előkelő nevelésben, mint az európaiaknál a tánc vagy a vívás.
Az első időkben a leveleket gőzölték, mozsárban megtörték, majd kalácsformára gyúrták. (Gyakran tűz felett kissé meg is pörkölték, majd két papírdarab között szétdörzsölték.) A teakalácsot rizzsel, gyömbérrel, sóval, narancshéjjal, különféle fűszerekkel, tejjel együtt megfőzték, olykor még vöröshagymát is tettek bele. (Ezt a főzött teát készítik ma is a mongoloknál és Tibetben.)
Később a tealeveleket már forrázták: a szárított leveleket kőmalmokban porrá őrölték, forró vízzel leöntötték, majd finom bambusz seprőcskével megcsapkodták, habosra keverték. Egy idő után már nem a porteát használták, hanem a megszárított leveleket forrázták le. Ezt a készítési módot vették át az európaiak.
Amikor elterjedt a forrázott leveles tea, elkészítéséhez a boros kannákat használták: Változatos formájú, gömbölyded, tökforma vagy szögletes testű, kiöntőcsöves, fedeles és füles porcelánedények, amik a mai teáskannáknak felelnek meg.
A kínaiak keserűen, néha gyömbérrel vagy csipet sóval ízesítve, félgömb alakú, keskeny talpgyűrűs, fületlen porceláncsészékből itták, melyeknek a színe is fontos volt: ideális a tea színét felerősítő kék volt. A porcelánedények színéhez fűződő hiedelem szerint a kínai porcelán színe megváltozik, ha a bennük lévő ételbe-italba méreg kerül, ezért az indiai és iráni uralkodók előszeretettel vásároltak kínai porcelánt.
A teázás szokása egyre nagyobb teret hódított. Teaházak nyíltak, melyek a társas érintkezés színtereivé váltak. Itt már nem a szertartás volt a fontos. A tea mellett üldögélve kedélyesen társalogtak, filozofálgattak, olykor még sakkoztak is.
Ezeknek az ősi teaházaknak az utódai közé tartozik a Podma Café is.
|
